Tőlem
Alakulok
Nincs még mintám az újra
Magam mögött hagyom a régit.
Az érzés, ami kitölt, elvisz
oda, ahova már nem tartok.
Itt állok a jelenemben és várok.
Figyelem, engedem, menjen.
Kilélegzem, üresedem.
Már tudom máshogy vagyok,
Mindenre képesen,
Áramlón, könnyeden.
Teret adok igazi önmagamnak,
a teremnek, ahol a vanság szerete él.
Veled minden nap Karácsony
A reggeli kávé illatában
A meghittség pillanatában
Kezed finom érintésében
Karjaid lágy ölelésében
Figyelmed tükrében
Humorod kacagásában
Életed szenvedélyében
A világra való kíváncsiságodban
A tehetségedben
Törődésed puha paplanában
Védelmed buborékában
Gyógyító szándékodban, tudásodban
Önmagad felvállalásában
Mikor megmutatod a valóságomat
Összeérésünkben, találkozásainkban
Terem meghagyásában
Ragyogásodban ott az ünnep fénye
Minden nap
Hálás vagyok Neked és Érted Csoda
Jöttem a fényből
Éreztem gyerekként a tüzet
A szenvedélyét az életemnek.
Aztán mondták nem lehet.
Ne élvezd a napsütést,
Ne pacsálj a sárban,
Ne fogd a földet,
Ne sír, ha fáj.
Ne sikíts, ne kiabálj.
Alkoss csendben, halkan,
Maradj láthatatlan,
Ne zavarj.
Akkor minek jöttem,
ha nem lehetek az, aki vagyok?
Elmémben látom,
Szívemben érzem,
továbbra is szenvedély vagyok.
Tűz, erő, vihar,
néha szél, levegő,
máskor lebegő víz,
Fű és föld a talpamon át.
Máskor csend vagyok,
figyelek, szeretek
elfogadok, befogadok.
Egy vagyok a Mindenséggel,
Egy a lényeddel,
Egy a tengerrel,
Egy a széllel,
Egy a fával,
Egy a sziklával,
Egy az érzéssel.
Aztán különválok,
Majd újra eggyé olvadok.